????????????????????̋ ????????????????????????????????́???? , ????????́????????́???? 
(A bejegyzés elolvasásával kb. 5 percet fordítasz a lelkedre!  )

Azon gondolkodom, hogy vajon mióta, és miért érzik az emberek bűnnek / szégyenteli dolognak a sírást?

Miért nevelik azt már bele az emberbe egész pici korában, hogy “ne sírj”?
Mert miért ne sírjon? Ne csapkodj! Ne kiabálj! Ne duzzogj! Ne dumálj vissza! Ne bőgj már! Ne nyavajogj! Ne rinyálj! Ne picsogj! Ne dobd el! Ne csapd be az ajtót! Ne panaszkodj! Ne kukulj meg! Ne mártírkodj! Ne…ne…neeeeeee!!!
MIÉRT NE???
Feltűnt már nektek, hogy mennyi olyan parancsot osztanak ki a felnőttek a gyerekeknek, ami mind arról szól, hogy konkrétan megtiltják, hogy mit tegyenek, és sok esetben még azt is, hogy mit vagy mit ne érezzenek…és néha ezt nem csak a gyerekekkel teszik…

Sokan a sírásra úgy gondolnak, hogy az ciki…és hogy az a gyengeség jele. Ezért aztán nem sírtak, és a szeretteiket is igyekeztek ettől a szégyenletes szokástól megóvni.

Ennek köszönhetően én is sokáig azt éltem meg, hogy NEM SZABAD sírnom. Még azért IS rosszul éreztem magam, amiért mások feszengtek amiatt, amiért én sírtam. 
Hát nem morbid ez? Bocsánatot kértem azért, mert sírok. 

Egy szomatodráma játék során mindig rengeteget sírok. Ez is egy nagy áttörés volt amúgy számomra, amit a #szomatodráma adott.

Hogy miképpen állok azóta a síráshoz.
Eddig pontosan azt éreztem a sírással kapcsolatban, amit a társadalom belénk súlykolt eddig. Hogy mások előtt nem illő sírni.
Mostanában egész másképp élem meg. Magammal és mások kapcsán is.
Még néha elnézést kérek érte rutinszerűen, de egyre ritkábban… vagy néha elpoénkodom (mert én abszurd módon sok dolgon és okból tudok pityeregni), hogy megint beindul a minivízerőmű…
Egy ideje leginkább hálát érzek azért, hogy végre kezd kialakulni bennem az a belső szabadság, ami megengedi, hogy minden érzést megélhessek. Ha nagyon feszültnek érzem magam, akkor szinte várom, hogy jöjjön már valami, amitől átszakad a gát…és jól kibömbölhetem magam rajta. Ez lehet egy film is akár.

Sokáig nyomtam el ezeket magamban. Próbáltam nem kimutatni, vagy csak nagyon tompítottan kifejezni a sértettségem, vagy dühöm…aztán mikor nem bírtam tovább, akkor kifakadt belőlem,
és mint egy hatalmas erejű, elemi tornádó  végig tarolt mindenkin, és mindenen, aki azért a lelkiállapotért volt felelős.

Azóta sokkal többször kiadom magamból az érzéseket. Kiporciózom. Nem vagyok kamu a gyerekem előtt sem, és mások előtt sem. Lehet, hogy szokatlan, vagy valakinek rosszul esik picit…de ez van. Nem vagyok hajlandó több negatív dolgot beraktározni. A gyerekemnek sem akarom ezt…ezért neki is megmutatom, és kimondom, ha szomorú, csalódott, vagy mérges vagyok. Pl. mikor egy nagy érzelmi értékkel bíró emléktárgyamat törte el a minap, akkor is. Elöntött a csalódottság.

Dühös is voltam, mert azért a viselkedésért, aminek következtében ez megtörtént már megbeszéltük ezerszer, hogy azt nem szabad. Mégis csinálta, és ez lett a vége. Nem ordibáltam vele, de elmondtam neki, hogy mérges vagyok! Hogy nem haragszom rá, és szeretem; DE mérges vagyok, és szomorú. Mert az nekem sokat jelentett, és ő nem fogadott szót, és ezért történt. Sírt. Én meg szomorkodtam. Átbeszéltük. Túl vagyunk rajta…tanultunk belőle.

Megtanítottam neki ezzel, hogy mi a “normális” reakció ilyen esetben. Mert igenis van létjogosultsága annak, hogy az ember csalódott és szomorú, vagy akár mérges legyen.

Szerintem rendkívül fontos, hogy megengedjük magunknak, hogy érezzünk. Hogy mindenféle érzelmet átengedjünk magunkon…és hogy azokat megtanuljuk a helyes módon kifejezni, valamint valami mással levezetni, és kordában tartani, ha a kifejezésmód túl radikális volna.

Leginkább azért szeretek írni arról, hogy szomatodrámázom Rolival, mert

1. a szomatodráma az a módszer, ami nekem segít
2. szenvedélyem az írás
3. és pont mert ez a két tevékenység, ami segít közelebb kerülnöm a belső szabadságomhoz,

önmagamhoz úgy, hogy ne szégyenkezve éljem meg az érzéseimet ennek kapcsán az, amit szívből tudok és akarok ajánlani mindenkinek. Mert Rolihoz hasonlóan én is segíteni szeretnék. 

Mióta szomatodrámázni járok…rájöttem, hogy a sírás a barátom, mert segít kioldani a belső feszültséget.

Szeretek sírni. A könnyek jók. Mintha picike, csepp dózisokban folyna ki a teher a lelkemből.

Csodálatos érzés megkönnyebbülni utána….és képzeljétek el, hogy milyen nehéz az, mikor mindez nem jön ki…hanem bennreked. 

Ha egy olyan környezetben szeretnéd felfedezni benső világodat, ahol érzelmileg és fizikálisan is biztonságban vagy…és minden érzésed helyénvaló, és nem ciki, ahol senki nem fog érte rád furcsán nézni, pláne nem elítélni, ha sírsz, vagy kiabálsz mérgedben, ha káromkodsz…hanem örül annak, hogy megéled az érzéseid, akkor a szomatodráma lehet a Te módszered is a gyógyulásod folyamatában.
Ajánlom neked nagy szeretettel!
Karolin