(5 perc hosszú, és mélyreható bejegyzés változásra vágyóknak)

Nagyon aktuális témát hoztam nektek, mert hatalmas változások közepén vagyunk éppen

Vasárnap országgyűlési választás  (nyugi, ez a félmondat volt a politika mindösszesen), ami meghatározza az országunk jövőjét, amiben élünk, és ami kihat(hat) a mindennapjainkra …és itt a TAVASZ is.  Mikor megújul a természet körülöttünk.

Belegondoltál már abba, hogy a minket körülvevő élővilág miképpen rezonál, milyen ciklikusan és automatikusan működik? 
Nem fojt el semmit, nem vacillál, nem habozik, nem dönt, csak van: folyamatosan változik, pulzál, lüktet, él. Gyönyörűen és sokkolóan mutat rá, hogy mennyi minden van a világon, ami “csak úgy” van, és végbemegy bármilyen beavatkozás nélkül is, miközben MI pedig DÖNTHETÜNK. Ez egy kiváltság, aminek nem vagyunk eléggé tudatában. Számunkra folyamatosan adott a lehetőség, hogy válasszunk. Most azt gondolod, hogy hát persze…de nem mindig…

De igen! Az. A lehetőség adott, hogy dönts…de a nem döntés is egy döntés!

Van tudatunk, van lelkünk, és testünk, és mind kicsit külön és együtt is működik, DE a mi döntéseink, a mi (teremtő) gondolataink alapján.
Akkor is, ha ezt tudod, és beismered magadnak, és akkor is ha nem.

Biztos sokatoknak ismerős lesz néhány momentum a következőkből…

Például, ha azt mondom el, hogy én hosszú ideig éreztem azt, hogy nem tudom kontrollálni az életemet, a körülményeimet, sőt, még a saját testem és lelkem működését sem. 

Rendkívül érzékeny és empatikus ember lévén, nagyon nyitott vagyok. Ami egy áldás tud lenni magam és mások számára is. Másfelől nézve viszont, mivel fontosak számomra az emberek, nagyon figyeltem rá, hogy mit éreznek, gondolnak; és sajnos nem szűrtem meg ezeket a külső impulzusokat rendesen, amikor magamba szívtam őket.

Mindent beengedtem. Illetve minden körülményről azt gondoltam, hogy az, ami velem megtörténik, az csak úgy megtörténik, és nekem nincs igazán befolyásom rá. 

“Ez van, ezt kell szeretni…”. Mindennemű szituáció elfogadására, elviselésére kondicionáltak a környezetemben, amire még pár lapát megfelelési kényszert is rápakoltak. Így aztán a külső körülményekbe beletörődtem. A kívülről érkező megjegyzéseket beengedtem…és elkezdtem kiszolgáltatottnak és tehetetlennek, sőtmitőbb szerencsétlennek érezni magam.
Nem is álltam ki magamért, hisz…mi ellen kellett volna küzdenem? Hisz ez van…fix hogy mi történik. Nem mi döntünk…nem tudunk vele mit csinálni. Ismerős mondatok?
Rengeteget kritizáltak, bántottak. Jó szándékkal (ugyanazzal, amibe a pokolba vezető út is ki van kövezve…), meg sunyiban a hátam mögött rosszmájúan, de megesett az is, hogy teljesen kendőzetlen módon szemtől pofába. Talán az utóbbi volt a legjobb, mert attól legalább nem csak magamban kerestem a hibát, hanem láttam, hogy tényleg a másikkal (is) van bibi.

De tudod mit? Túlagyaltam, túlelemeztem, túlságosan sokáig őriztem, és mégsem történt semmi vele. Mert így én még mindig csak áldozat voltam a saját kis történetemben. Egy mellékszereplő, akiben csak gyűlik a méreg, a fájdalom…de említésre sem méltó, mert nem igazán csinál semmit. Sőt…még elkezd inkább el is bújni. Próbál megfelelni, alkalmazkodni…de NEM változik. Csak sunnyog.

Aztán elkezdtem szép lassan rájönni, hogy ha mindig másokra gondolva élem a mindennapjaim…belerokkanok. Kicsit bele is rokkantam. A gerincem nem bírta már a terhet.
Elkezdtem nem-et mondani, amikor úgy éreztem, hogy az túlment egy bizonyos határon…ami nekem káros lenne. Akkor még csak nem is tudtam, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa.
Ezután elkezdtem kigyomlálni a környezetem. Elkezdtem megválogatni, hogy kikkel és miképpen vagyok hajlandó tölteni az időm. Ez mind-mind egy-egy apró…egy-egy pillanatnyi döntés.
Úgy döntöttem, hogy elköltözöm. Ide költözöm. Meg amoda. Meg vissza. Változtak a helyek, változtak az emberek…csak én maradtam a régi…a megalkuvó, aki nem dönt, hanem sodródik. Nem dönt…vagy csak nagyon ritkán, mikor beért a zsákutca végére. 

Aztán elkezdett feszíteni az érzés, hogy ez az egész nem jó. Ez nem is én vagyok. Az ember, aki a tükörbe néz…az nem én vagyok. Csak “viselkedek”, “reagálok”; de nem az vagyok, és nem azt csinálom, amit akarok, amire vágyom.

• Gerincsérvem van / volt (tünetmentes vagyok már – lekopogom)
• Voltak gyomorproblémáim (szerencsére ezt is kiszomatodrámáztam már)
• Voltak olyan lelki sebeim, amik évekig tátongtak…és ezeket elkezdtem Roli segítségével szépen összevarrni, hogy begyógyuljanak. 

Nagyon nehéz. Néha úgy érzem, hogy kihúzták a lábam alól a talajt. Hogy kihúzom magam alól, mert úgy döntöttem: változtatok. A változás általában nehéz és ijesztő. De az elfojtott negatív érzések, mint a harag, sértettség mérgeznek. Nézd csak meg a bejegyzés alján erről az érdekes kísérletet a videóban.
Szóval én úgy döntöttem, hogy bármilyen fájdalmas és ijesztő is: az igazságot, és magamat választom!
Megszenvedek érte, hogy szabad és önmagam lehessek, de mi értelme van az életnek, ha önmagunkat megtagadva éljük?
Találd meg Te is önmagad! Szeresd, fejleszd magad! Csak így lehetsz kiegyensúlyozott testileg és lelkileg is!
Dönts magad mellett!
Roli segít nekem, és ha akarod…neked is…de ehhez legyél legalább magadnak elég fontos! Az vagy? 

Szeretettel,