???????? ???????????? ????????????????????́???? ???? ????????????̈????????????????????????̋?????

(Pár perc a gyereknevelés, tanult viselkedés, személyiségfejlődés, és önbizalom témában – és arról, hogyan tudod kiküszöbölni a csorbát)

Leszögezném, hogy senkit nem akarok kioktatni! Nem vagyok megmondó ember, sem szakértő. Csak egy gondolkodó anya vagyok, aki a legjobbat akarja a gyerekének; és aki tagadhatatlanul sokszor hibázott…

és még fog is…és bízik benne, hogy majd később felnőtt gyermeke ezt megérti, és megbocsát mindezért, és ezzel együtt szereti majd. Mert ez a maximum, amit a gyerekeinktől jó kapcsolat esetén remélhetünk. Minden e felett lévő pozitívum már csak ráadás. 

Számomra a jó anya / apa kb. ott kezdődik, hogy FIGYEL a gyermekére…annak az érzéseire, hogy neki mi a jó, és mi az, amivel jót tesz neki. Megpróbál a közös keresztmetszet igen vékonyka mezsgyéjén mozogni. Pengeélen táncolni.
Szerencsére manapság már az apukák is jobban kiveszik a részüket a gyermeknevelésből, mint anno…de azért mégiscsak az anya -általában- az 1. számú személy a gyermek életében.

Mindkét szülővel való viszonyunk meghatározza későbbi fejlődésünket, érzelmi beállítódásainkat. Sőt a szüleink közti viszony is épp ezt alapozza. Ha akarjuk, ha nem.

Főként tinédzserként van sokszor az az érzetünk, hogy a szüleink döntései, viselkedése megkérdőjelezhető.

A fejükhöz vágjuk, vagy csendben megfogadjuk, hogy mi ilyet biztos nem teszünk a gyerekünkkel. Aztán eltelik pár év…és jó esetben elgondolkodunk a történteken…és tanulunk belőle. 

Van, aki túlfélti a gyerekét, és “helikopter” szülő válik belőle…akinek a gyermeke jó eséllyel önbizalomhiányos és önállótlan, döntésképtelen lehet. Más egyfajta diktátor szerepbe teszi magát a gyerek szemében. Megint mások meg szinte olyan szabadelvűek, hogy a gyerek jóformán mindent csinálhat, miközben még nincs meg a megfelelő ismeret és tapasztalati alapja, sem az érettsége a döntéshelyzetekhez. Egyszerűen nincs még “ott”, hogy képes legyen dönteni. Egy rakás jó és rossz dolgot tehetünk minden létező nevelési elvvel a gyerekünkkel függetlenül a kitűzött céltól. 

Szerintem a szülőnek a legnagyobb felelőssége abban van, hogy a gyermekét LÁSSA, és jól szeresse.

Vekerdynek egy egész könyve íródott erről a témáról.
Vekerdy Tamás – Jól szeretni Ott van az én polcomon is…várva, hogy ezt is teljesen kiolvassam. Sok időt töltöttem azzal, hogy megpróbáljak minél jobb anyukája lenni a gyermekemnek. Olvastam könyveket, néztem videókat. Kértem szakértőtől, anyukámtól, mamámtól, barátnőktől stb. tanácsot…amikor úgy éreztem, hogy kész…befuccsoltam…szar anya vagyok.

Van, hogy ezt még mások is erősítették bennem: “…hát nem így kellene / kellett volna… “
DE az igazság, hogy senki nem pont olyan mint én. Senki gyereke nem pont olyan, mint az enyém. Senki nem tudja, hogy mit élünk meg együtt a hét 7 napján 0-24-ben, mikor együtt vagyunk, vagy amikor nem. Milyen gondokat, terheket cipelünk magunkkal a múltból, esetlegesen a jelenben sem. Ezért nem szabad könnyen, gyorsan ítélkezni mások felett. Ami beismerem néha nekem is kihívás….mert azért van, hogy elfogult az ember. Meg van, amire úgy érezzük nincs mentség. 

Múltkor apukámmal beszélgetve vésődött be nekem valami. Arról beszélt nekem, hogy el kell mondani a gyereknek, hogy így vagy úgy kell valamit csinálni. Mire felfortyantam: …”Apa! Hiába mondom…ha nem ezt látja”. 

Mert bizony itt van a kutya elásva!

“Amiatt ne aggódj, hogy nem mindig hallgat rád, inkább amiatt aggódj, hogy mindig téged figyel” 
Teljesen mindegy, hogy én mit mondok…ha nem ezt mutatom / mutatjuk neki.

Például sokan kiabálnak a gyerekkel, hogy maradjon csendben, ne mondja el mi bántja, mi nem tetszik…tegyen rendet…miközben ők maguk meg mindent rázúdítanak másokra, és trehányak, lusták, és nem tesznek maguk után rendet.

Tisztelet a kivételnek, de sokszor jellemző ez pl. az apukákra, hogy a háztartási munkákat női teendőként könyvelik el. Így az Anya “dolga”, amit a gyereknek is illik elsajátítani…segíteni az anyukájának…ezért Apa rászól a gyerekre, megdorgálja. Amiből a gyerek azt érzékeli, hogy Apának csak a szája jár. Nem lesz hiteles a példa. A ki nem mondott szavakat, gesztusokat is érzékelik a gyerekek…legfőképp még kisgyeremekkorban. Az elfojtott indulatokat is. Mindent érzékelnek, és mindebből – főként ha nincs magyarázat – maguknak vonják le a konzekvenciát…de nem biztos, hogy jól.

Mikor SzomatoDráma “játékban” a múltunkba visszatérve keressük a problémánk kiváltó okát / okait. Sokszor landolunk a szüleinknél. Ez viszont nem jelenti azt, hogy hibáztatni akarnánk őket. Ők is abból gazdálkodtak, amilyük volt. Ez a megértést, és a megoldás felé való haladást, a feldolgozást segíti csupán. Hogy rá tudj nézni adott #elakadás gyökerére.

Mondok egy példát: Pistike elmegy szomatodrámázni, mert stresszhelyzetben mindig leblokkol. Ha valaki sarokba szorítja…hiába tudja, hogy igaza van, nem mer, nem tud kiállni magáért. Nem tud fellépni az igaza mellett. Ettől egyre gyengébbnek, és megalázottnak érzi magát. Folyamatosan csökken az önbecsülése. A szomatodráma játék során (lehetne teljesen más oka is…nem törvényszerű, hogy ez az oka másnál) az Apjával kerül “szembe”. A másik játékos az apja szófordulatait ismétli, az ő gesztusait, mozdulatait jeleníti meg. Becsmérlően viselkedik vele. Csak csóválja a fejét Pistike láttán (Pistike pedig 37 éves férfi létére újra szerencsétlen, béna 7 évesnek érzi magát). “Te…semmire nem vagy jó.

Te kis nyámnyila…anyámasszony katonája. Te? Te ki se nyisd a szádat! Mit ugatsz bele? Te…kis szaros…”. Minden szavából megvetés sugárzik. Agresszív és bántó. Pistike mindig ezt éli meg az apjával szemben. Apa soha nem dicsérte meg. Mire fel? A gyerek csinálja csak, amit kell. Azért minek dicsérni? Ha meg nem csinálja? Visszapofázik? Na majd még kap is egy büdös nagy pofont.
Sok ember ezt kapta a szüleitől útravalónak. Sajnos. De van, aki még ennyit se. Mert mondjuk az ominózus szülő / rokon semmibe se vette. Mintha ott se volna. Még a figyelemre se méltatta azt a szegény gyermeket.

Ez a gyermek…37 évesen belül még mindig sír. Fél, és kétkedik magában. Nem hiszi el, hogy ő elég jó lehet.

Nem mer semmibe belekezdeni…de néha ha belekezd…el is rontja, mert azt hajtja magában…áhh én úgysem tudom. Vagy félbehagyja…újra és újra. Mert menet közben inába száll a bátorsága. Nem hiszi, hogy képes lesz végigcsinálni.

Ha benned is él egy megsebbzett gyermek, vagy szeretnéd jóvá tenni, hogy Te ejtettél sebet a gyermekeden…akkor a szomatodráma segíthet abban, hogy megértsd ennek a mozgatórugóit, és megértsd a másikat…és magadat is.

Mert mindkettő kell ahhoz, hogy egy szeretetteljes kapcsolat létrejöhessen és működjön.
DE akár jelenlegi helyzetedre is segíthet ránézni…

Mutass példát ezzel is a gyermekednek / szüleidnek! Légy Te az, akinek elég fontos a kapcsolat ahhoz, hogy változtatni merjen! Próbáld ki a szomatodrámát Rolival!

Szeretettel:
Karolin…visszatérő szomatodráma résztvevő